Friss hírek

Megosztás

NET-PENNA online vers- és meseíró verseny

Ajánló a beérkezett alkotások közül:

Ludmány Boglárka: Estek hajnala

Indul.

Hirtelen nem értek semmit, hogy kerülök ide, megint és megint ugyanitt. A fények vakítóak, csak rásegítenek a feltörő pánikrohamomra. Nem vagyok egyedül, sok ezer embert találok magam körül, mindenkin ugyanaz a félelem látszik, mint rajtam. Vér, töménytelen mennyiségű vér. Holttestek százai által tarkított talaj. Halálhörgések és sikolyok másznak be a fülembe azzal a céllal, hogy soha többet nem fognak nyugton hagyni. Csak haza akarok menni, mantrázom magamban. Lehet, hogy a sebesülés egyenes út lenne haza? Vagy talán a 22-es csapdájába kerültem volna hirtelen?

Miért? Miért vagyok még itt? A szörnyű besorolású események nap mint nap segítenek abban, hogy elfelejtsem az élet szép szakaszait; az alma ízét, a felkelő nap sugarát – ehelyett az agyamban helyet kapnak a fegyverdörrenések, a testek halk puffanásai, jajveszékelések minden elképzelhető stílusban, hangszínben, hangerőben.

Bumm! Egy számomra beazonsíthatatlan tárgy ripityára tört egy üvegfalat. Pörögnek a kisebb-nagyobb szilánkok, tükröződik az férfiak arcáról leolvasható színtiszta, leplezetlen és beteges félelem, amely az én elmémet is megmérgezi. Futni kezdek. Elmosódott üzletek bejáratai, egykori lakások szétvert ablakai, lyukas falak, vér, vér és vér. Próbálok visszasprintelni a valóságomba, de nem tudok. Futnék én, de nem megy, akárhogy próbálkozom, úgy érzem magamat, mintha egy rossz álomban lennék; lassított üzemmódban futok, de a világ körülöttem felgyorsult, mindenki kétszer olyan gyorsan hal meg, mint kellene.

Kicsi voltam. Nem tudtam semmit a világról. Elvitték a gondolataimat, és kicserélték olyanokra, amelyeket irányítani tudnak. Kiabáló emberek, „Gyorsabban, induljatok!” –  kiabálják egy olyan nyelven, amelyet nem ismerek, de furcsa módon megértem. Mi lett velem? Összevisszaság, menedéket keres mindenki, én meg csak állok az út közepén, a gondolataim tengerén egyre és egyre mélyebben evezve. Ideges parancsnokok, reszkető katonák tömkelege és a tudat, hogy lehet most veszek utoljára levegőt. Megcsap a felismerés: ez a holnap, a tegnap és a ma. Megijedek. Miért kell szenvednem, látnom, ahogyan mások meghalnak előttem? Ez csak egy álom biztosan.

Az ész hiánya. Csak a kétségbeesés. Nekik adom mindenemet, az egész világomat, az álmaimat – a rettegés elkerülése érdekében. Mindent itt hagyok nekik, csak a lelkemet tartom meg. Kellenek az értékes, gyönyörű evilági emlékeim. Úgyis győzedelmeskedni akarnak. De itt senki sem fog győzni. A pánik nyerte meg a csatát, mindenki szívébe beférkőzve jelen van mindenhol – még a levegőben is érezni az orrfacsaró szagot: a pánik szagát. Államfők a tévében, nyugtatások a rádióban. Mindenki félelemből cselekszik. Senkiben sincsenek már meg a szeretet jelei, mindenki olyan állapotba került, ahonnan egyenes út vezet a klasszikus megőrülés felé.

Most éljetek, emberek! Tegyetek, mit mertek velem, én itt vagyok… Itt vagyok, érzem a szagotokat… Büdös, iszonytató szag ez: a paranoia, a kényszeresség bűze…

Végül én támadtam.

Felriadok. Megint visszatért, nem tudok tőle szabadulni, folyton kísért, örökké itt marad velem.

Kinézek az ablakon: a csillagok közül egyet ismerek fel csak, melynek a jelenléte mindig megnyugtat.

Minden rendben lesz. Az Esthajnalcsillag még a helyén ül, s megnyugtató fényével finoman ragyogja be az éjszaka koromfekete zugait.

 

Olvasd el a többi beküldött alkotást is!

Boldog
Boldog
60 %
Szomorú
Szomorú
0 %
Izgatott
Izgatott
20 %
Álmos
Álmos
0 %
Mérges
Mérges
0 %
Meglepett
Meglepett
20 %