NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Rákóczi Lia: Vigyázz, mit kívánsz!
Bella ezen az estén is úgy készülődött a lefekvéshez, ahogy mindig. Kedvetlenül beült az öccsei fürdetéséből maradt, kissé lehűlt vízbe. A fürdőszobát beterítették a szanaszét dobált, szennyes ruhák, a kád fél méteres körzetét pedig a kicsik kádból kidobált játékai és szappanhab. A bátyja kintről kiabált, hogy haladjon már, mert ő is szeretne zuhanyozni. Pedig csak öt percet szeretett volna a meleg, habos vízben elmerülve arról gondolkodni, hogy vajon Rózi, padtársa csak irigységből tette tönkre irodalomórán a tollát, vagy tényleg véletlenül törte el. De hát ilyen zajban és rendetlenségben még a saját gondolatait sem hallja az ember.
Milyen jó a barátnőinek, hogy vagy nincs testvérük, vagy csak egy húguk vagy nővérük van. A fiútestvérekkel csak a baj van. Hangosak, durvák, koszosak, semmi értelmeset sem lehet velük játszani, mindig rohangálni és verekedni akarnak vagy számítógépes játékot játszani, semmi hasznuk sincs. Hosszabban azonban nem tudott elmélyülni a gondolataiban, mert Matyi, a legkisebb tesója beviharzott a kád mellé, és egy kis játék cintányért összecsapva kezdett előadni egy óvodás dalocskát.
– Ez nem lehet igaz! – fortyant felt Bella. – Még fürdés közben sem tudtok békén hagyni?
– Csak szerettem volna énekelni neked – mondta a kisfiú nagy barna szemeit bánatosan a nővérére szegezve.
– Nem fog elkopni a fülem tisztálkodás közben, fél óra múlva is meg tudom hallgatni a dalodat – folytatta a morgolódást a lány.
Matyi még egy jó erős tányércsapással jelezte, hogy szerinte akkor is most volt a legalkalmasabb az idő egy előadásra, és sértetten elvonult a fiús szobába Zalánnal játszani.
Bella gyorsan pizsamába bújt, és nekilátott fogat mosni, amikor Dénes jelent meg az ajtóban, és rögtön azzal kezdte piszkálni, hogy nem indította el a homokórát, és így nem tudja ellenőrizni, hogy meddig mos fogat. A lány arca egyre vörösebb lett, és csak a szájában összegyűlt hab mennyisége akadá-lyozta meg abban, hogy egy jókorát ordítson a bátyjára. Magában azonban egy kitörni készülő vulkán erejét érezte. Miért kell neki elviselnie a testvéreit, miért nem lehet egyke? Nem elég, hogy egész nap idegesítik a fiúk, de még este nekik olvas anya esti mesét ahelyett, hogy elmesélhetné neki az egész napját. De nem, ő a századszor is az unásig ismert meséket olvassa, mert a két öcsikéje azt szeretné.
Duzzogva bújt ágyba, azonban sehogy sem jött álom a szemére. Az egész ház elcsendesedett már, csak távoli utcazaj szűrődött be néha, ha egy éjszakai busz elhaladt a szomszéd utcában. Körülnézett. A szanaszét dobált legók árnyát látta, az egész délután építgetett babaházat csak Matyi miatt nem tudta befejezni. Kicsit arrébb pillantott a kiürült cukorkás raktárára, amit Zalán fogyasztott ki. Épphogy elkezdett gondolkodni, mikor egy a falhoz ragasztott rajz esett rá a fejére. Mivel csak kicsike fény szűrődött be az utcai világításból, ezért alig tudta kivenni, hogy mi lehet rajta. Végül rájött, hogy egy csúnya boszorkány, ami alá ez van írva: EZ itt Bella, alá pedig hogy szeretettel utálattal Dénestől.
– BÁRCSAK ELTŰNNÉNEK A TESÓIM!!!- mondta haragosan, és nagy nehezen elaludt.
Egyszer csak egy bácsi jelent meg egy robogón ülve, egy nagy dobozzal a hátán. Teljesen úgy nézett ki, mint egy ételfutár.
– Szia Bella! -szólította meg kedvesen.
– Ki vagy? Nem rendeltem rántott húst, szerintem rossz házszámot néztél.
– Ó, hát ebben a dobozban nem rántott húst szállítok, hanem ÁLMOKAT, hisz én vagyok az álomhírnök – mosolygott a lányra.
– Menj innen, mert én nem hiszek a beöltözött, jelmezes emberekben!
– Bízz meg bennem! Azt hiszed, hogy én nem vagyok képes teljesíteni az álmokat?
– Nem csak azt hiszem, hanem tudom!
– Tudok az összes álomról, és meg is valósítom őket! Tudok a te álmodról is. Biztos vagy benne, hogy szeretnéd, ha valóra válnának?
– Figyelj, adok egy esélyt! Igen, szeretném megvalósítani! Szóval hajrá!
– Rendben, de nem lehet visszacsinálni. Tényleg akarod?
– Természetesen! – vágta rá határozottan a kislány.
Felébredve Bella várta, hogy valaki bedobjon az ajtaján egy párnát, vagy sikítsa el magát, hogy ébresztő az egész háznak. De nem, az egész házban csend volt. Azt hitte, még csak hajnal van, de ahogy ránézett az órára, tátva maradt a szája, nyolc óra volt. Benézett a fiús szobába, de nem volt benne egyik testvére sem. Lement a fölszintre, ahogy ilyenkor mindig teszi, és ott sem látott senkit. A szülei szobájába is benyitott, meglátta az anyukáját és az apukáját is, nagyon megnyugodott.
– Hol vannak a testvéreim?
– Hogy kik? Nem volt elég 11 év, hogy felfogd, hogy egyke vagy? – kérdezte értetlenül az anyukája.
– Te jó Isten, az ÁLOMHÍRNÖK segített rajtam! – örvendezett.
Bella napja hihetetlenül jól indult, de ahogy haladt előre, egyre jobban elunta magát. Nem volt senki, akivel veszekedne és aki piszkálná. Csak a legói voltak, velük meg nem nagyon beszélgetett. A percek olyan lassan teltek, mint még soha életében. Úgy érezte, valami hiányzik. Furcsa érzés volt. Lement a konyhába, evett is, ivott is, de nem lett jobban tőle. Kiment a kertbe, hátha csak egy kis levegőre van szüksége, de ez sem javított a hangulatán. Bekapcsolta a tévét, megkereste a kedvenc sorozatát. Készített egy-két adag pattogatott kukoricát és négy poharat a műsorhoz.
– Miért készítesz ennyi kukoricát és innivalót a sorozatnézéshez? Nem is mondtad, hogy áthívtad a barátnőidet – kukkantott be az anyukája.
Bella ekkor döbbent rá, hogy mi is hiányzik neki. Annyira természetes volt számára, hogy mindig négy gyerek volt otthon, hogy most hihetetlen érzés kerítette hatalmába amiatt, hogy egyedül kell lennie. Hirtelen gombóc nőtt a torkában és a sírás fojtogatta. Vissza akarta kapni a testvéreit, még azt az idegesítő Dénest is. Most, azonnal, de nem tudta, hogyan csinálja vissza a kívánságát.
Nagyon várta az estét, reménykedett, hogy éjszaka újra eljön az Álomhírnök. Apáéknak nem kellett noszogatniuk, hogy egye meg a vacsorát, mosson fogat és fürödjön meg. Anyával sem akart beszélgetni. Csak ágyba szeretett volna kerülni minél hamarabb.
Lefeküdt és várt, csak várt. Nem történt semmi. Hallgatta a ház neszeit, a szomszéd macskák nyávogását. Kezdett kétségbe esni. Mi van, ha nem jön el ez a titokzatos figura, és a fiúk sohasem térnek vissza, ha eltűnik minden közös emléke a testvéreivel. A nagy nevetések, kirándulások, párnacsaták. Ő nem is akar egyke lenni! Olyan természetes, hogy vannak testvérei, mint az, hogy levegőt vesz. Bárcsak az egész csak egy rossz álom lenne.
– Jó reggelt az egész háznak! – sivított egyszer csak Zalán.
Bella csurom vizesen ült fel az ágyban. A szíve hevesen vert.
– Csak álmodtam – mondta ki hangosan. – Tényleg csak álmodtam.
Nagy kő esett le a szívéről, amikor rájött, hogy nem tüntetett el senkit, aki fontos a számára.
– Teljesen megkattantál – dugta be a fejét a szobája ajtaján Dénes -, már magadban beszélsz.
– Olyan jó, hogy látlak! – szaladt ki Bella száján az első gondolat, ami eszébe jutott, de rögtön meg is bánta.
– Mi van? – nézett a testvére értetlenül.
– Semmi, csak egy színdarabra gyakorlok – füllentette Bella.
A fiú a fejét csóválva elindult a nappali irányába, és morgott valamit arról, hogy mindig is tudta, hogy a húga nem százas.
Bella viszont őszinte hálát érzett azért, hogy vannak idegesítő, hangos testvérei, mert nélkülük már nem tudná elképzelni az életét.
Iskola: Tisza-parti Általános Iskola, Szeged
Osztály: 5.
Felkészítő tanár: Terhesné Rozik Edit
Olvasd el a többi beküldött alkotást is!
