NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Almási-Wagner Kinga: A küldetés
– Holnap lesz a verseny! El ne felejtsd!- kiabált még valaki utánam, amikor kiléptem az iskolából. Még hányszor közlik ezt?! Én is tudom, holnap van a verseny, amire az egész iskolából csak 6 embert hívtak meg. Valami akadályverseny. És én is a kiválasztottak közt voltam. Gondolom, tudják, hogy szeretek parkourozni…
Mindenesetre nem voltam túl izgatott. A helyszínt is csak reggel néztem meg. Nem volt messze a házunktól, ezért gyalog mentem. Nemsokára a szemem elé tárult a sportcsarnok, ahol a versenyt rendezték. Beléptem. Elég könnyen eligazodtam, úgyhogy hamar megtaláltam a pályát. Nem tűnt nehéznek. Lassan a többi versenyző is megérkezett. Úgy 50-en lehettünk, ahogy elnéztem, a világ minden tájáról.
Kisebb bonyodalmak után felálltunk a rajtvonalhoz. Eldördült a startpisztoly, és futni kezdtem az első akadály felé. Valóban nem volt életem legnehezebb akadálypályája. Hamarosan a versenyzők nagy részét lehagytam. Csak egy nagyjából velem egykorú srác tudta tartani a tempót. Aztán nem sokkal a cél előtt egy kötélen kellett átlendülni két akadály közt. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy lenéztem. Hatalmas szakadékon kellett átjutni. Nem is értettem, hogy került ide, a sportcsarnok közepére. Izzadt tenyérrel fogtam a kötelet. Ha csak egy kicsit hibázok, lezuhanok…
Közben a másik fiú megelőzött, és a cél felé futott. Végre rászántam magam a lendülésre, és miközben minden probléma nélkül átjutottam a mélység fölött, láttam, hogy csak a padló volt úgy megfestve, hogy szakadéknak tűnjön. Ügyes csel. Sprintben nemsokára utolértem a srácot, de megelőzni már nem volt időm. Pontosan egyszerre értünk célba.
Az eredményhirdetés alatt folyamatosan szemeztünk, és amikor kihirdették az osztott első helyet, hát, elég kelletlenül morogtuk a másiknak, hogy gratulálok. Mindketten szívesebben nyertünk volna egyedül. Egyébként most már tudtuk egymás nevét. Ő megtudta, hogy én Ethan vagyok, őt pedig Liamnak hívták. Már mindketten indulni készültünk, amikor bemondták, hogy még egy különdíjat is kiosztanak a két első helyezettnek. Amíg várakoztunk, a többiek szép lassan elszállingóztak, és amikor végre megszólalt újra a hangosbemondó, már csak mi ketten maradtunk.
– Gratulálok! Önöket választottuk ki arra, hogy megtisztítsák a Földet a robotoktól! – Liammel egymásra néztünk: micsoda?? De a hang folytatta:
– Mint tudják, a Földet nemrégiben ellepték a robotok. (Ezt tudnunk kellett volna?!) Egy üzem fejlesztette őket főleg katonai célokra, de egy hiba miatt agresszívek, irányíthatatlanok lettek, lerombolták a gyárat, és ki akarják pusztítani az emberi civilizációt. Csak a gyerekeket nem érzékelik közvetlen veszélyforrásként, ezért Önöket bíztuk meg. A robotoknak egy kis szigeten van a bázisuk. Az Önök feladata, hogy visszahívják őket a szigetre, majd megsemmisítsék azt. A szükséges felszereléseket mi biztosítjuk. A gépük holnap reggel 9-kor indul. Sok sikert! – azzal a hang elnémult. Mindketten lefagyva álltunk. Végül Liam törte meg a csendet:
– Szép kis különdíj volt… Na jó, én megyek haza kipihenni magam. Végül is, holnap indulok megmenteni a Földet.
– Úgy érted holnap indulunk megmenteni a Földet. Együtt kell dolgoznunk, ha nem fogtad volna fel. Úgyhogy viszlát holnap. – A srác nem válaszolt, úgyhogy minden további nélkül hátat fordítottam neki, és hazamentem.
Aztán másnap minden olyan gyorsan történt. Kaptunk felszerelést, felraktak minket egy repülőre, ami a szigethez legközelebbi reptérre tartott, onnan két hajóval mentünk tovább a szigetre. Az egyik hajót otthagyták nekünk, hogy el tudjunk majd jönni, a másikkal pedig elhajóztak. Amikor felocsúdtam, már csak mi ketten álltunk a sziget partján, és meglehetősen ellenségesen bámultuk egymást.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Liam. Nem tudom, miért tőlem várta a választ. Úgy éreztem magam, mint egy vándor, aki eltévedt, és azt sem tudja, hol van, nemhogy mihez kezdjen. Szóval, hát, legalább olyan tanácstalan voltam, mint Liam. Azt tudtam csak elismételni, amit már tudtunk, hogy ide kell hívni valahogy az összes robotot a szigetre.
– Valami üzenetet kéne küldeni, ami miatt idejönnek. – mondtam.
– Esetleg megbeszélés az emberiség kiirtásával kapcsolatban? – vetette fel a fiú.
– Lehet, hogy már mindent kiterveltek. De ha úgy írjuk, hogy fontos megbeszélés a tervvel kapcsolatban, akkor azt lehet úgy értelmezni, hogy a terv megbeszélése, és úgy is, hogy változtatás a terven. – Liam beleegyezően bólintott.
– Akkor belépek a rendszerükbe. – vett elő egy laptopot, ami a felszerelésünkhöz tartozott. Ügyes hackernek bizonyult, úgyhogy nemsokára már el is küldtük az üzenetet.
Most már csak meg kellett várnunk, hogy a robotok megérkezzenek. Úgy számoltuk, hogy ez nagyjából 5 nap lehet. Ezalatt kellett elhelyeznünk a robbanótölteteket a szigeten. Éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy időben elkészüljünk, és közben egyre jobban kijöttünk egymással. A kezdeti ellenséges, csak a legszükségesebb dolgokat megvitató eszmecseréinket lassan felváltották a baráti beszélgetések.
Gyors tempóban dolgoztunk, mert már a munka végénél tartottunk, amikor az első robotok megérkeztek. Egy szikla mögül figyeltük a partraszállásukat. Teljesen úgy néztek ki, mint az emberek. Talán csak a mozgásuk volt picit furcsa. Az elkövetkező két napban egyre többen érkeztek, és mivel a feladatunkkal készen voltunk, csak arra kellett figyelnünk, hogy ne vegyenek észre minket. A laptopon meg tudtuk nézni, hogy hány robotra várunk még. A tervet is megbeszéltük a továbbiakra. Elég egyszerű volt. Ellopakodunk a hajóig, jó messzire kihajózunk, és amikor biztonságos távolságba kerültünk, egy távirányítóval aktiváljuk a bombákat.
Pár nap múlva minden robot megérkezett. Összepakoltunk, és leosontunk a motorcsónakig. Nemsokára elhagytuk a szigetet. Amikor kellő távolba kerültünk, ránéztem Liamre:
– Indíthatod. – A fiú megnyomta a gombot. Nem történt semmi.
– Lehet, hogy várni kell kicsit, hogy élesítsék magukat… – jegyeztem meg. De hiába várakoztunk, nem robbant a sziget.
– Visszamegyek. – jelentette ki hirtelen Liam. – Kézzel élesítem a bombákat, és akkor a mentőcsónakkal még ki tudok érni.
– Mi?! Te most viccelsz?! Nem mehetsz vissza!
– De hát nem lesz semmi bajom! Beállítok az egyiken egy időzítőt, a többi automatikusan átveszi, és még lesz időm kiérni.
– Miért nem együtt megyünk?
– Csak akadályoznánk egymást. Semmi értelme.
Igaza volt. Tényleg nem volt más választás. Visszafordítottam a hajót. Nemsokára ismét a szigetnél voltunk. A mentőcsónakot egy fához kötöttük. Amikor Liam kiszállt, a kezébe nyomtam egy walkie talkie-t, hogy tarthassuk a kapcsolatot, és sok sikert kívántam neki, majd biztonságos távolságba hajóztam. Közben Liam informált, hogy megtalálta az egyik bombát, és éppen az időzítőt állítja be. Eltelt pár perc.
– Hol vagy? – szóltam bele a walkie talkie-ba.
– Mindjárt elkötöm a csónakot. 10 perc időzítőt állítottam. Az bőven elég lesz.
Eltelt 2 perc. Az égen viharfelhők gyülekeztek, és a szél is egyre erősebben fújt.
– Liam, hol a fenében vagy?! Mindjárt leszakad az ég!
– Nem bírok kijutni! Túl erős a hullámzás! – hallottam Liam hangját.
– Menj a part mentén olyan helyre, hogy a sziget pont megakassza a szelet! – kiabáltam neki. A szél közben egyre erősebben süvített. Eltelt újabb három perc.
– Ethan, nem jó! A robotoknak őrállomásai vannak mindkét irányban! – egészen halkan hallottam csak a fiú hangját a szél miatt. Kezdtem kétségbe esni.
– Visszamegyek érted! Még van idő rá.
– Ne! Csak a saját életedet kockáztatod!
– Nem hagylak ott! – Beindítottam a motort. Azaz indítottam volna. Csak nem indult be.
– Gyerünk, gyerünk, indulj már! – esdekeltem a motornak. Egy örökkévalóság után végre beindult.
– Hol vagy? – kérdezte Liam – Alig egy perced van!
Ránéztem az órámra, amin időzítőt állítottam: 55…54…53… Tövig nyomtam a gázt.
– Tarts ki, jövök! – kiabáltam a walkie talkie-ba. 29…28…27… Szinte repült a csónak.
Már alig a táv negyede volt hátra, amikor robbanás rázta meg a szigetet. A hajó aljába estem, és bevertem a fejem. Elsötétült előttem a világ.
Amikor magamhoz tértem, csend volt. Feltápászkodtam. A szigetből alig pár szirt maradt.
– Liam! – hasított a szívembe bánat. Nem élhette túl azt a robbanást. De egyszerűen nem tudtam elhinni. Sírni kezdtem. És, mintha a felhők is sírnának, eleredt az eső. Én meg csak álltam lebénulva, és néztem a sziget roncsait. A küldetés sikerült…
Iskola: Békásmegyeri Veres Péter Gimnázium
Osztály: 8.
Felkészítő tanár: Opauszki Norbert
Olvasd el a többi beküldött alkotást is!
