Friss hírek

7A gyakorló

Megosztás

Szövegértés gyakorló feladatok

 
2. feladatsor: Olvasd el az alábbi tájékoztató szöveget, majd válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre!

Rémségek cirkusza

Péntek este volt, az iskolai hét vége, a víkend kezdete. Mindenki felszabadultan nevetgélve futott haza, előre örülve a hétvégi szabadságnak. Mindenki, kivéve négy szerencsétlen flótást, akik úgy őgyelegtek az iskolaudvaron, mintha a világ végét várnák. Hogy ki volt ez a négy? Steve Leonard, Tommy Jones, Alan Morris és én, Darren Shan.

– Ez nem tisztességes – nyögött fel Alan. – Ki hallott még olyan cirkuszról, amelyik csak két jegyet hajlandó eladni az embernek? Ez egy baromság!

Mindannyian egyetértettünk vele, de nem tehettünk semmit azon kívül, hogy itt ácsorogtunk, a flasztert rugdostuk, és komor képet vágtunk. Végül Alan bökte ki a kérdést, amelyik ott motoszkált mindannyiunkban:

– És ki kapja meg a jegyeket?

Hosszú percekig bámultuk egymást, és tanácstalanul ráztuk a fejünket.

– Szerintem egyet mindenképpen Steve-nek kell megkapnia – mondtam.

– Több pénzt tett bele, mint mi, ráadásul ő szerezte be, úgyhogy az egyik mindenképp az övé. Egyetértetek?

– Én igen – mondta Tommy.

– Én is – csatlakozott hozzá Alan. Szerintem ő szívesen vitatkozott volna, de tudta, hogy úgyse győzne meg bennünket.

Steve elvigyorodott, és elvette az egyik jegyet.

– És ki jön el velem? – kérdezte.

– Én hoztam a plakátot – sietett leszögezni Alan.

– Az nem számít! – torkoltam le. – Steve-nek kéne választania.

– Azt már nem! – tört ki a nevetés Tommyból. – Te vagy a legjobb barátja. Ha hagyjuk, hogy ő válasszon, naná, hogy téged választana! Én azt mondom, küzdjünk meg érte. Vannak bokszkesztyűim otthon.

– Hogyisne! – visította Alan. Ő ugyanis kicsi volt, és sohasem bocsátkozott harcba.

– Én sem akarok verekedni – közöltem. Nem mintha gyáva volnék, de tudtam, hogy Tommyval szemben nincs esélyem. A papája szabályos bokszleckéket ad neki, sőt még saját homokzsákjuk is van. Az első menetben a padlóra küldene.

– Húzzunk sorsot – javasoltam, de Tommy nem akarta. Ő nagyon peches, és ilyesmiben soha nem szokott nyerni.

Még egy darabig elvitatkozgattunk, de aztán Steve előállt egy ötlettel.

– Tudom már, mit tegyünk – mondta, és kinyitotta a táskáját. Az egyik füzetéből kitépte a középső két lapot, majd a vonalzója segítségével gondosan, nagyjából a jegy méretével egyező, kis darabokra tépte. Aztán fogta az üres uzsonnadobozát, és beleöntötte a papírdarabkákat.

– Elmondom, hogy képzelem – mondta, és magasra emelte a második jegyet. – Ezt most belerakom a dobozba, a cetlik tetejére, és jól összerázom az egészet. Így, látjátok? – Bólintottunk. – Álljatok egymás mellé, én pedig feldobom a cetliket a fejetek fölé. Az győz, aki elkapja a jegyet. Én és a nyertes, mihelyt tudjuk, visszaadjuk a másik kettőnek a pénzét. Rendben lesz így? Netán van valakinek jobb ötlete?

– Én jónak tartom – mondtam.

– Nem tudom – morogta Alan. – Én vagyok a legfiatalabb. Nem tudok olyan magasra ugrani, mint…

– Süket duma – vágott közbe Tommy. – Én vagyok a legkisebb, mégse nyivákolok. Különben is, lehet, hogy a jegy legalulra kerül, és olyan alacsonyan fog lebegni, hogy a legkisebb éri el a legkényelmesebben.

– Jól van – egyezett bele Alan. – De nincs lökdösődés.

– Helyes – mondtam. – Csak semmi durvulás.

– Részemről rendben – bólintott Tommy.

Steve rácsukta a doboz fedelét, és hosszasan rázogatta. – Felkészülni!

Valamelyest távolabb tőle felfejlődtünk egy sorba.

Tommy és Alan egymás mellett álltak, de én kicsit távolabb húzódtam tőlük, hogy mindkét karommal tudjak hadonászni.

– Oké! – kiáltotta Steve. – Háromra az egészet kiszórom a levegőbe. Készen vagytok? – Bólogattunk. – Egy – kezdte Steve, és láttam, hogy Alan le törli az izzadságot a homlokáról. – Kettő – harsogta Steve, és Tommy ujjai megrándultak. – Három! – üvöltötte Steve, majd lerántotta a doboz fedelét, és a tartalmát felhajította a levegőbe.

Könnyű szellő kerekedett, és a papírfecniket egyenesen felénk sodorta. Tommy és Alan üvöltve kapkodták egyiket a másik után. Nem lehetett látni, hogy a sok közül melyik a jegy.

Már éppen én is utánakaptam egynek, amikor teljesen váratlanul ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy valami fura dolgot csináljak. Őrültségnek tűnt, de mindig is hittem benne, hogy a belső kényszernek vagy előérzetnek engedelmeskedni kell.

Így aztán kapkodás helyett becsuktam a szemem, kinyújtottam a kezem, mint a vakok, és vártam, hogy valami csoda történik.

Biztosan te is tudod, hogy ha valami olyasmit próbálsz utánozni, amit a moziban láttál, akkor az nem működik. Például megpróbálkozol egy biciklis mutatvánnyal, vagy felugrasz a levegőbe a gördeszkáddal. De nagy ritkán, amikor a legkevésbé várod, valami egyszer csak összeáll.

Egy másodpercre megéreztem, hogy egy papírdarabka odasodródik a kezemhez. Már-már kinyúltam utána, de valami azt súgta, még nem jött el a pillanat. Aztán a következő másodpercben egy hang belül elüvöltötte magát: – MOST!

És villámgyorsan bezártam mindkét markomat. A szél elült, és a papírfecnik lebegve értek földet. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Tommy és Alan térden állva kutatnak a földön a jegy után.

– Nincs itt! – kiáltotta Tommy.

– Sehol nem találom! – méltatlankodott Alan.

Hirtelen abbahagyták a keresést, és fölpillantottak rám. Én nem mozdultam,

csak álltam ott, szorosan összezárt kézzel.

– Mi van a kezedben, Darren? – kérdezte halkan Steve.

Én meg csak bámultam rá, és nem jött ki hang a torkomon. Olyan volt, mintha álmodnék, és álmomban nem tudnék se mozdulni, se beszélni.

– Nem a jegy – mondta Tommy. – Nem lehet az. Be volt csukva a szeme.

– Az lehet – felelte Steve –, de valamit mégiscsak szorongat a kezében.

– Nyisd ki – mondta Alan, és oldalba lökött. – Hadd lássuk, mit dugdosol.

Ránéztem Alanre, aztán Tommyra, végül Steve-re, majd végtelen lassúsággal kinyitottam a jobb kezemet.

Nem volt benne semmi.

A szívem elszorult, a gyomrom összeugrott. Alan mosolygott, Tommy pedig ismét a földet vizslatta a lábam körül.

– Hát a másik kezed? – kérdezte Steve.

Egy darabka zöld papír lapult a tenyerem közepén, de mivel az üres felét mutatta felém, meg kellett fordítanom, hogy biztos lehessek benne. És ott volt, piros-kék betűkkel, a bűvös név:

CIRQUE DU FREAK

Megvan! Enyém a jegy! Én megyek el a Rémségek Cirkuszába Steve-vel.

– IGEEEEENNNNNNNNN!!!! – rikoltottam, és öklömmel belebokszoltam a levegőbe.

Győztem!

 








    Sorshúzás:

    Válasszon Steve:

    Ökölharc:

    Aki kapja, marja:

    Mind a négyen egyenlő arányban fizettek a jegyekért:

    Ha Steve-en múlik a választás, kivételezett volna Darrennel:

    Darren csalt a jegy elkapása során:

    1. feladatsor: Olvasd el az alábbi tájékoztató szöveget, majd válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre!
    A shiloh-i csata rejtélye

    Az 1862 tavaszán vívott shiloh-i vagy más néven Pittsburg landingi csata az amerikai polgárháború legfontosabb ütközetei közé tartozik. Az északi hadsereg Ulysses S. Grant vezetésével a Tennessee folyó mentén igyekezett betörni a Konföderáció területére. A vele szemben álló déli erők vezetői, Albert Sidney Johnston és P. G. T. Beauregard április 6-án meglepetésszerű támadást intéztek az északiak tábora ellen, és sikeresen elkezdték visszaszorítani az északi csapatot a folyó felé.

    Grant azonban végül képes volt megvédeni kulcsfontosságú állásait – és ezzel elkerülni, hogy a déliek lényegében a teljes hadseregcsoportot megsemmisítsék –, majd az éjszaka érkező 20 ezer fős erősítés révén a következő nap megfordította a csata menetét. A konföderációs erők így végül a visszavonulás mellett döntöttek. Április 7-ének éjszakáján több mint 20 ezer amerikai (északi és déli) katona holtteste borította a csatamezőt, ahol még további több ezer sebesült várta a hajnalt és a vele érkező orvosi segítséget. Egy golyó vagy szurony ütötte nyílt seb akkoriban, orvosi ellátás híján, nagyjából egyet jelentett a halálos ítélettel; a különféle fertőzések a háborúban több áldozatot szedtek, mint a fegyverek (ez egyébként az első világ háborúig általános volt).

    A shiloh-i csata sok ezer sérültjére is ez a sors várt volna, hiszen sokkal többen voltak, mint hogy a harctéri felcserek mindenkivel tudjanak foglalkozni, a katonák pedig a hosszú hadjárat után eléggé lerongyolódva, legyengült immunrendszerrel indultak a csatába. Ekkor történt a csoda.

    Éjjel a sebesültek sérülései halványkék fénnyel derengeni kezdtek, a sebek pedig nem fertőződtek el. A sérültek közül sokkal többen élték túl a csatát, a kísérteties derengést pedig angyalfény néven kezdték el emlegetni a katonák. A háború után a történet legendává vált, és a sok hasonló katonatörténettel együtt nemigen hitt benne senki. Majdnem másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy kiderüljön: az eset tényleg nagyjából úgy történhetett, ahogyan a katonák mesélték, csak éppen nem angyalok mentették meg a sebesülteket,
    hanem egy baktérium.

    2001-ben egy amerikai mikrobioló gus, dr. Phyllis Martin családi vakáción látogatta meg a csata helyszínét, és 17 éves fia, Bill kérésére vizsgálta meg a talajt és az abban élő mikroorganizmusokat. Bill egy iskolai projekt keretében foglalkozott a shiloh-i csatával, és az angyali ragyogás története felkeltette az érdeklődését. Édesanyja kutatási területe éppen a lumineszcens (fényt kibocsátó) baktériumok vizsgálata volt, így sorra vették a biolumineszcens – kémiai reakció révén fényt kibocsátó – baktériumokat, és összevetették azokat Shiloh környékének élő világával. Hamarosan kiderült, hogy a vidéken elterjedt egy különös fonál féreg, amely szimbiózisban él a
    Photorhabdus luminescens baktériummal. Ez a bakté rium pont ugyanolyan hideg, kékes derengést áraszt magából, mint ahogy a legendák angyalfényét leírták. Néhány kérdés azért nyitva maradt, például hogy miért ez az egyetlen dokumentált eset a világító sebekről a hadtörténelemben (holott ez a baktérium nem annyira ritka), és persze az, hogyan óvta meg a fény a fertőzéstől a katonákat. Némi további kutatás árán aztán sikerült rekonstruálni a harctéri csodát.

    A gyógyulás az egyszerűbb rejtély: a Photorhabdus luminescens antibiotikumot bocsát ki magából, hogy a konkurens baktériumokat megölje, és így biztosítsa magának – illetve a fonalféregnek, amellyel szimbiózisban él, és amelyen keresztül a katonák sebébe került – az élelmet. Ez a katonák sebeiben fertőtlenítő hatással járt, ugyanis a baktérium természetének megfelelően elpusztította a környezetében felbukkanó egyéb kórokozókat. És hogy miért nem segítenek gyakrabban a mikroorganizmusok a harc téri sebesülteknek? A világító baktérium nem képes az emberi testhőmérséklet mellett életben maradni, annál hidegebb környezetben érzi jól magát. Csakhogy a shiloh-i csata idején, áprilisban éjjelente elég hűvös volt Tennesseeben, így a sebesültek a kihűlés szélén voltak. A hipotermiás állapot éppen optimális hőmérsékletet biztosított a baktériumnak, hogy tenyésszen, világítson és fertőtlenítse a sebeket. Ha csak egy kicsit hidegebb lett volna, a katonák halálra fagynak, ha csak egy kicsit melegebb, akkor a baktériumok pusztulnak el, és ha nincs olyan sok baktérium és fonalféreg a shiloh-i talajban, az egész jelenség nem lett volna ilyen látványos.


      A(z) ........................................... hadsereg.