Csokonai Vitéz Mihály emlékére
Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)
Csokonai Vitéz Mihály 1805. január 28-án Debrecenben hunyt el. A magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjeként tartjuk számon. Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték. Hatalmas ismeretanyaggal rendelkezett a korabeli magyar és külföldi irodalom és politika terén.
Versein nemzedékek nőttek fel. Emlékére álljon itt néhány idézet:
„Az oly madár igen ritka,
Melynek kedves a kalitka.”
Csokonai Vitéz Mihály: A szabadság (részlet)
Teljes verset elolvasnám…
„Lenni? vagy nem lenni? kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.”
Csokonai Vitéz Mihály: Halotti versek (részlet)
Teljes verset elolvasnám…
„Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!”
Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez (részlet)
Teljes verset elolvasnám…
„A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:”
Csokonai Vitéz Mihály: Egy tulipánthoz (részlet)
Teljes verset elolvasnám…
Csokonai Vitéz Mihály: Az álom
Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom nem is haszontalan, ha az
álmodozások ostromolják a sírhalmokat.
Préd. 3 : 19, 20, 21.
Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lekünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Ápolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
