NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Bajnóczki Bence: Virágozz, királyfi!
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren és a kurtafarkú kocán is túl, létezett egy királyság. Egy királyság, hol a szivárvány színű, virágpöttyözte réteken s a nyüzsgő, pezsgő piacokon egyaránt az összes embernek fülig ért a szája. Még a Nap is folyton Pajkosmálnazugra mosolygott azzal a perzselő, derűs szemével. Azonban az öreg király szívét nagy bánat nyomta… Vagyis csak a fia szomorkodott, a király pedig sajnálta őt. Hóvirág királyfit sajnos senkinek sem sikerült mosolyra fakasztania, mióta meglátta a napvilágot. Az idős, barázdált bőrű király száz dézsa aranyat ajánlott fel annak, aki egy halovány mosolyt csal búskomor fia hófehér orcájára. Hét királyságból bolondok és dalnokok tucatjai érkeztek, s a világmindenség legkülönb vicceivel és a legtréfásabb énekeivel próbálták szórakoztatni Hóvirág királyfit, de mindhiába. Mikor már az egész udvar a hasát fogta a szüntelen hahotázástól, a herceg rezzenéstelen arcán még mindig ugyanaz a bús, szűnni nem akaró kifejezés ült.
Hanemaztán egy langyos, bimbózó tavaszi pirkadaton egy csuklyás öregasszony járult a király és a herceg elé.
–Isten hozott, jó asszony! –köszöntötte mély, zengő hangján a király. –Te milyen mutatvánnyal csalnál mosolyt délceg fiam orcájára?
Az asszony baljós, éjfekete csuklyáját a háta mögé vetette, felfedve ezzel horgas, bibircsókos orrát. Hosszú, ezüstszín haja bár már foltokban hiányosnak tűnt, mégis folyóként omlott vállaira. Az asszony mélyen meghajolt, majd a herceg felé fordult:
–Söprűn jöttem délceg herceg, az éj sötét egét szelve. Varjúszem és varangyláb nincsen most a zsebem alján. Varázslat mi felvidít, köpenyem ránca rejti bíz.
A király ijedten pattant fel trónjáról:
–Hát mit látnak szemeim? Melyik mihaszna engedett be egy máglyára való, kígyószemű boszorkányt? Nem számít. Tűnés innen, némber, mielőtt még átkot szórsz a fiamra!
A boszorkány láthatóan nem zavartatta magát, már megszokta a hűvös fogadtatást. Köpenye durva anyagából egy kopottas, hímzett tarisznyát húzott elő.
–Herceg, kinek arcán egy mosoly se rezzen, nagyobb átkot terád szórni nem lehet, nem. Nem állok ellen, készséggel kimegyek én, de búd megoldását sose látod többé!
A herceg nyugalomra intette apját és felegyenesedett székéből. Kételkedő tekintettel lépett oda a boszorkány mellé.
–Ez a tarisznya lenne az, mi elűzni hivatott véget nem érő bánatomat? Mondd csak, jó asszony, hogyan használjam?
A boszorkány szántóföld szerű, ráncborította arcán ravasz vigyor kerekedett.
–Mondd el szíved vágyát csodatarisznádnak, s örök bőséget ád néked az ő szája. Zamatos alma, szélben szálló gerlice, arany vagy bor: egy icce, bármit kívánsz, ami kifér száján adja, így munka nélkül lehetsz te úri gazdag.
–Köszönöm ajándékod, jó asszony. Mielőtt azonban felkarolnád a jutalmat, lássuk, mire képes a te csodatarisznyád!
A királyfi az asszony elé lépett. Erős alakjával magasan a törékeny, görbe boszorka fölé tornyosult. Puha kezével sebesen kikapta a kezéből a csodatarisznyát, majd pillanatnyi tétovázás után suttogni kezdett ahhoz. Vágyát, mint az alattomos boszorkányok varázsigéit, versbe foglalta:
Vágyam van egy, kis tarisznya,
Melyt megosztok veled itt s ma:
Miről apám adta nevem,
Azután sóvárog lelkem.
Egy virág: menyasszonyruhás,
Hódunnát elsőként szúr át.
Adj hát nékem káprázatost:
Hóvirág szívem vágya most.
A herceg lelke párbajt vívott önmagával: ez egy gonosz boszorkány, vajon megbízhat benne? Ah, de ha ez a tarisznya valóban működik, soha többé nem kellene szomorkodnia. Az arany és a vagyon, mint köztudott a nép körében, tökéletesen feledteti a bánatot. Hóvirág herceg puha tenyerét bár tétován, de becsúsztatta a tarisznyába. Mint egy vadállat kegyetlen sötétlő szája, úgy vicsorgott a csodatarisznya. Végül, mikor már éppen kihúzta volna üres kezét, a királyfi hirtelen fogást talált valamin. Valamin, aminek puha tapintása bársonyosan sima volt, és a felszínén vízcseppek seregét érezte. Megragadta hát, és óvatosan kihúzta. Ahogyan egyre többet pillantott meg a kezébe akadt hóvirágból, egyre inkább eltöltötte a csodálat: a hóvirág szirmai bársonytakaróként ölelték körbe a napsárga porzókat, a szára és a levelek pedig mint a koratavaszi rétek, oly csodaszépen zöldelltek. A királyfi betapasztott szájakra, felé mutató ujjakra és elharapott suttogásokra lett figyelmes maga körül, és nem tudta, mi ez a nagy felhajtás, míg az egyik harmatcseppben meg nem pillantotta magát: a szája szélesen mosolygott. Méghozzá oly szélesen, hogy ha a királyság összes szerelmes legényét és bódult kocsmatöltelékét egybe terelték volna, egyikük arcán sem találtak volna hatalmasabb mosolyt.
Teltek-múltak a hetek. A mező szivárványszín virágai levedlették gubójukat és csodaszép ruhákba öltöztek, a fák pedig visszanövesztették fenséges, zöld tincseiket. A világ még vidámabbnak tűnt, mint előtte, azonban Hóvirág királyfi arcára ismét búskomorság ült ki. A herceg elhatározta, hogy felkeresi a boszorkány ódon fakunyhóját a városszéli fenyvesben. A kunyhó deszkából tákolt, apró házikó volt, a suttogó fák lombjukkal takarták be a tetejét. Az ajtónyíláson a boszorka lépett ki.
–Adjon Isten, öreganyó! –köszönt sóhajai között a királyfi. –Ez a te tarisznyád függővé tett, magához láncolt. Akárhány öl aranyat, akárhány korsó mézet vagy akárhány ezüstpohárnyi sót kívánok, nincs az a mennyiség, amitől újra olyan jól érezném magam, mint amikor először használtam a tarisznyádat. Miféle gonosz varázslat ez, asszony?
A boszorkány hátravetette baljós, éjsötét csuklyáját, így a herceg tisztán láthatta az ezeréves anyó barázdált arcát. A göcsörtös fakéreghez hasonló arcon egy apró, elégedett mosoly táncikált. A királyfi ezt nem tudta hova tenni:
–Mire véljem kárörvendő vigyorodat? Mi olyan nevetséges abban, hogy ismét szomorú vagyok? A tarisznyád mostmár semmi örömöt nem ad nekem akármit is kérek, viszont nem tudom abbahagyni a használatát. Magához láncolt, és akármilyen értékes vagy egzotikus dolgot kívánok tőle, az már nem tesz vidámmá. Segíts, anyó!
A boszorkány szemei mint egy ravasz macskáé, úgy villogtak, miközben száján csikorgó hangú szavakat sajtolt ki:
–A bú mint kés, szúrja át szíved, ha tudod, milyen a boldogság íze. A vidámság hamar elillan, ha arany s vagyon, mi azt biztosítja. Kihívás az, mit keresned kell, s szeretet, ha bút akarsz üldözni el –A királyfiban ekkor már kezdett derengni valami. Egy felismerés. –Szeresd magad s embertársaid, és keresd azt, mit szeretsz művelni. Alkoss szívből! Oh, még valami: odabent a házban vár rád valaki.
A herceg kíváncsian, bár tétova léptekkel sétált a kunyhó felé, közben gondolataiban a boszorkány szavait ízlelgette. Az ajtó rozsdás rézkilincsét csikorogva nyomta le. A herceg zavartan körbenézett, de nem talált bent semmi mást, csak a száz dézsa aranyat a sarokban és egy cserepet a szoba közepén. Egy cserepet, amiből egy pont ugyanolyan hóvirág kémlelt ki, mint amit hetekkel azelőtt húzott ki a csodatarisznyából. Az egyetlen különbség az volt, hogy ennek a hóvirágnak az angyalian fehér szirmai egy zöld bimbóban rejtőztek.
–Nem értem… Hisz nem látok ebben a szobában senkit.
A boszorkány Hóvirág királyfi vállára tette a kezét, majd felelt:
–Dehogynem. Ebben a szobában saját magadat látod: egy vidáman mosolygó hóvirágot, egy búskomor bimbóba zárva. Virágozz, királyfi, virágozz ahogy még senki más! Menj, eredj: találj egy hivatást, aminek az életedet szenteled, tedd szebbé mások napjait, mert úgy boldogsággal árasztod el a saját szíved is. És ami talán a legfontosabb: mindig add önmagad. Ha úgy érzed, nem tartozol valahová, ne áldozd fel a személyiségedet csak azért, hogy mások jobban kedveljenek, mert az igazi barátok a valódi önmagadért kellene, hogy szeressenek. Ha mindenkivel próbálod elfogadtatni magad, végül mindenki más leszel, csak önmagad nem. Menj és cselekedj, mert senki sem fog helyetted: bonts szirmokat, Hóvirág királyfi! A tarisznyára pedig többé úgysem lesz szükséged. Leckének jó volt, de ha igazán boldog akarsz lenni, annak hasznát nem leled.
A királyfi úgy tett, ahogy a boszorkány tanácsolta: a csodatarisznyát a tenger feneketlen mélységébe vetette. S ahogy a királyfi egyre jobban figyelt önmagára és fordult szeretettel és megértéssel másokhoz is, a banya kunyhójában a virág nyiladozni kezdett. Bársonyos, hófehér szirmai a sápadt holdvilág áldó fényében fürödtek, könnyed illata a tavaszi szellőn szállva szinte simogatta az orrot. S ha netán a halovány holdvilágban, a pajkosan táncikáló csillagok alatt egy hasonlón csodás hóvirágra bukkannál, már tudni fogod: az Hóvirág királyfié, aki rájött, hogy az igazi boldogság nem a vagyonban és tárgyakban, hanem az élőkben rejlik.
Iskola: Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium
Osztály: 9.
Felkészítő tanár: Pappné Mihucz Gyöngyi
Olvasd el a többi beküldött alkotást is!
