NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Bognár-Benedek Sára: Múmia Mya legendája
Itt állok egy temetőben, gyertyával reszkető kezemben és emlékképekkel szívemben. Nyolc ember vesz körül, akiket talán a barátaimnak mondhatnék, de lélegzetvételükből érzem, hogy jelenleg mit gondolnak rólam. Mindig lehunyom a szemem, ha igazán koncentrálni szeretnék, viszont, ha most is így teszek, a folyamatosan felvillanó emlékképek nem hagynak nyugodni.
Meg fogjuk tenni, vége lesz. Nem tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Nem tudom, hogy valamiféle apró változást is elérek-e cselekedetemmel, vagy csak bolonddá tettem magam, akit ezentúl sehol sem fognak komolyan venni. De ha akár egyetlenegy embernek is segítettem ezzel, akkor én már boldog vagyok.
Gyakran tűnődöm azon, hogy valami miért pont így történt. Mindig arra jutok, hogyha egy egészen apró dolog is másképp zajlott volna, akkor az eredmény is teljesen eltérő lenne. Ha valamit nem így csinálok, mint ahogy tettem, akkor most valószínű nem állnék itt az éjszaka közepén egy temetőben ezen elmélkedve. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogyha nem cselekszem helyesen, a sors egy apró történéssel biztosan közbeavatkozott volna. De minden lehetőségét elszalasztotta. Rengeteg lépés volt, amiből, ha csak egy parányi részlet is hiányzik, akkor az egész nem így történik.
Mindig is szerettem a legendákat, a titokzatos dolgokat, az erről szóló filmeket. Mikor kicsi voltam, és olvastam egy könyvet, sokat ábrándoztam arról, hogy én vagyok a főszereplő, és mindez éppen velem történik. Óriási álmom volt kincset keresni, átélni egy rejtélyt, felfedezni egy régi legendát, vagy találni valami izgalmas nyomot úgy, ahogy a filmekben szokott lenni. De tudtam, hogy ez szinte lehetetlen, ilyen csak a képzeletben létezhet. Vagyis…
A legjobb barátnőmmel, Fruzsival, szeptember 8-án, éppen a Kincsvadászokat néztük, amiről eszembe jutottak az imént részletezett kiskori álmaim. Támadt egy ötletem, ami egész jónak tűnt, ameddig ki nem mondtam:
-Fruzsi, keressünk kincset!
-Tessék Bella? -rám nézett összezavarodott tekintettel.
-Az egyik mamám, Lujza mama, itt lakik a közelben. Van egy öreg, elhagyatott, rég nem használt, pince a háza alatt, ahová már vagy 30 éve be sem tette a lábát. Mikor kicsi voltam, sokszor mesélt róla, viszont akárhányszor felmerült bennem a kérdés, hogy lemehetnék-e, hallani sem akart róla.
-Bella, 16 éves vagy, nem óvodás. Mivel a mamád sosem akarta, hogy lemenj oda, valószínű nem véletlen. Úgysem találnál többet jó sok pornál és egy-két óriáspóknál. Undorító és veszélyes. Köszönöm a lehetőséget, de most nem élnék vele. Inkább nézzük tovább a filmet.
Kicsit elszégyelltem magam. Fruzsi szavait hallva tényleg bugyutának tűnhetett számára az ötletem, de én tisztában voltam vele, hogy teljesen jó gondolat, csak nem tudom megfelelően átadni. Ismét leállítottam a filmet:
-Fruzsi, figyelj, tudom, hogy elsőre borzasztónak tűnt az ötletem, de el tudom magyarázni. Először is gondolj bele, nincs semmi vesztenivalónk. Én sem arra számítok, hogy majd Lujza mama pincéjében találok egy láda aranyat. Én csak valami izgalmat szeretnék csempészni a hétköznapokba. Ha nem is találunk semmit, legalább lesz egy érdekes délutánunk. A legrosszabb, ami történhet, hogy Lujza mama bolondnak néz minket, az meg nem igazán érdekel. Egy próbát megér, higgy nekem! -úgy éreztem már nem teljesen reménytelen Fruzsi meggyőzése.
-De gondolj bele, mégis mit mondanál? Szia, mama, eljöttem hozzád, hogy lemenjek a koszos pincédbe, azért, mert 16 éves létemre kincset szeretnék keresgélni. Azon nyomban elzavarna minket.
-Pont reggel beszéltem Lujza mamával arról, hogy találkoznunk kéne. Azt mondta, holnap neki csak 5 után jó, mert előtte színházban van. Ebből következtethetünk arra, hogy valószínű már 3 előtt elhagyja a házat. Anya holnap dolgozni megy, de szokás szerint rohanás lesz a napja, nem fog időt tölteni a kulcsainak szemlélgetésével, úgyhogy nem fog neki feltűnni, ha a kulcscsomóján egyel kevesebb lesz. A tőle lopott kulccsal szépen belopódzunk Lujza mama házába, ahol a bejáratnál egy tartóban megtalálható minden egyes kulcsa, gyanítom köztük az is, ami a pincét nyitja. Innen pedig magától érthető a dolgunk.
Fruzsi az elején még elég bizonytalan volt, de tudtam, jó úton járok. Egy kis társalgás után a legnagyobb örömömre sikerült meggyőznöm. Abban egyeztünk meg, hogy holnap háromkor találkozunk Lujza mama háza előtt, és indulhat is az akció.
Másnap hamar leakasztottam a kulcsot anya kulcscsomójáról, és már vártam is Fruzsira a ház előtt.
Mikor megérkezett, óvatosan kinyitottam a bejárati ajtót. Bementünk, és egyből meg is találtam a kulcsos ládikát. Nem volt nehéz dolgunk, mivel nagy betűkkel rá volt írva, hogy “PINCE”. Kivettem a dobozból, és pár perc múlva el is érkezett a várva várt pillanat. Ott álltunk a pince bejáratánál, és már alig vártuk, hogy belépjünk az ajtón. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és egy hosszú, sötétségbe nyúló csigalépcső tárult elénk. Egy gyermekkori álmom válhat most valóra. Elindultunk az ódon lépcsőn, egyesével szedtük a fokokat, úgy éreztem minden egyes lépéssel 10 évet repülünk vissza az időben. Mikor leértünk egy hagyományos, koszos, múlt évszázadbeli pince tárult elénk. Rengeteg felfedeznivaló sorakozott előttünk. Pókhálókkal átszőtt dobozok, polcok, régi porcelán tárgyak, még ékszerek is a kezünkbe akadtak. Találtam olyan különleges darabokat, amiket akár az angol királynő is viselhetett volna, meseszépek voltak. Bele is csúsztattam egy-kettőt a zsebembe, amik hamar meg is teltek. Elraktunk régi karórákat, szebbnél szebb karkötőket, kagylógyöngy nyakláncot, párizsi kulcstartót, tényleg minden elképzelhetőt. Egyszer csak megpillantottam valami igazán különöset:
-Ez egy igazi nerc bunda?
-Fújj, fel ne vedd! Tudod milyen koszos lehet? Még pókok is mászkálhatnak benne. -kiáltott fel Fruzsi.
-De ez nekem tetszik. -már vettem is fel. Elképesztően tetszett az új kabátom, már azon gondolkoztam, hogy melyik színházba fogom felvenni ezt a csodás darabot, mikor a zsebébe csúsztattam kezem:
-Van egy könyv a zsebében! -lepődtem meg.
Miközben kiemeltem a füzetet, a zsebből egy porfelhő is kiszállt vele együtt. Kezemmel letöröltem kopott, borítóját és megpillantottam rajta egy megdöbbentő feliratot: “A Múmia Mya legendája” Fruzsi kerek szemeivel hitetlenül nézett rám. Belelapoztam, és sárgás lapjain parányi, kézzel írott gyöngybetűk díszelegtek.
-Te jó ég, ő a dédnagymamám! -pillantottam meg képét a napló borítójának belső oldalán.
-És miért írt a naplójában valami múmia Myáról?
Leültünk két doboz tetejére, és elkezdtük felderíteni mit rejt a napló. A dédnagymamám képe alá oda volt írva a neve: Török Majoránna. Lapoztunk még egyet, és olvasni kezdtem a következő oldalt.
Ha valaha is ezt bárkinek a szándékában állna elolvasni, figyelmeztetem, hogy ne tegye! Mert, ha egyszer bele csöppen, nem tud majd kiszállni. Ha jót akarsz magadnak, csukd be azonnal!
-Hagyd már abba!!! -kiabált rám Fruzsi
-Bele akarok kerülni abba az ördögi körbe. -lelkesedtem
-Megbolondultál?
-Engedd, hogy folytassam az olvasást! Most komolyan, mitől tartasz? Attól, hogy elolvassuk ezt a naplót, nem történhet velünk semmi. -nem akartam elhinni, hogy most akarja feladni.
Belekezdtem:
Egy hideg téli napon a templomba mentem, ami teljesen üresnek, kihaltnak bizonyult. A kezeim kesztyű nélkül, egy hosszú séta után szinte jéggé dermedtek. Vetettem egy pillantást a karórámra, és ekkor döbbentem rá, hogy elnéztem az időt egy teljes órával. Fáztam, ezért a templomban sétálgatni kezdtem. Hidegben mindig olyan lassan ballagnak a percek, a végtelenségbe nyúlnak. Találtam egy nyitott ajtót, ahol melegebbnek éreztem a levegőt, ezért belopakodtam. Elindultam egy felfelé vezető lépcsőn, majd hamarosan a karzaton találtam magam. Hirtelen egy idős női hang parancsolt rám: “Ne mozdulj!” Rémület fogott el. A félelem érzete futott át minden egyes porcikámon. Majd hallottam, hogy a hölgy közelít felém. Pár másodperc elteltével így felelt: -“Ne haragudj, hogy rád ijesztettem, igazán nem akartam, csak féltem, hogy elfutsz. Ez egy jel, hogy idejöttél. Volt egy küldetésem, amit rengeteg éven át próbáltam teljesíteni, de nem sikerült. Most már idős vagyok, de a lelkemet ez nem hagyja nyugodni. Nem tudtam, kinek adhatnám tovább, senkire nem akartam terhet rakni. Ezért úgy döntöttem, feljövök a karzatra, és addig várok, míg a sors küld valakit, aki idetéved, és alkalmas a feladatra. Én bízom benne, hogy te vagy a kiválasztott. Átnyújtom neked ezt a dobozt, de nem szabad nyilvános helyen kibontanod, nagyon ügyelj rá, hogy senki se lássa! Mikor kibontottad, rengeteg apró papírdarabkát fogsz találni benne. Rakd őket össze, és megkapod az üzenetem. Ha nem vállalod a feladatot, add át valakinek, aki méltó hozzá. Sok szerencsét.”
Szóhoz sem jutottam, egy árva hangot nem tudtam kipréselni számon a döbbenettől. A dobozt elrejtettem kabátom alá. Mise után lemerészkedtem ritkán használt pincénkbe, hogy észrevétlenül nyissam ki a dobozt. A pince hideg talaján ülve, kiöntöttem a földre a doboz tartalmát. Rengeteg apró, kopott papír szállt ki belőle. Kerestem, hogy melyik melyikhez illik. Végül sok munka árán sikerült kiraknom. A sok kicsi darab, egy óriási képet alkotott. A tetején az alábbi felirat állt: “A múmia Mya legendája” Rettegtem, nem tudtam még mi vár rám.
A lap közepén egy szöveg díszelgett, ami arról szólt, hogy létezik egy kulcsfontosságú könyv, ahol leírják a folyamatot, amellyel elpusztíthatod a múmia Mya e világon rekedt lelkét. A címe: A kilencedik élet. Kezdtem megbizonyosodni arról, hogy nem én vagyok az alkalmas személy erre a feladatra, ezért kötelességemnek éreztem egy naplóba leírni a történteket, elrejteni a legszebb kabátom zsebébe és a sorsra bízni azt, hogy ki találja meg.
-Akkor ez az ő kabátja volt. -mondtam örömteli hangon, de boldogságom nem tartott sokáig, mert közeledő lépteket kezdtünk hallani. A szívűnk heves dobogásba kezdett. Megdermedtek végtagjaim.
-Bella, ti mit kerestek itt?-kiáltott ránk Lujza mama.
-Hmmm, hát az úgy volt, hogy őő..-próbáltam magyarázkodni, de semmilyen elfogadható indok nem jutott eszembe
-Múmia Mya legendája? Hogy jutottatok hozzá? Ide vele, azonnal! -kapta ki kezemből a naplót -Mit képzeltek, hogy csak úgy bejöttök a házamba? Minden értesítés nélkül.
-Jó, bocsánat!-nem tudtam mást mondani.
-Akkor reggel ezek szerint csak azért hívtál, hogy megtudd, mikor megyek el itthonról, és bemerészkedj a házamba, te kis pimasz! Szépen bebizonyítottad, hogy benned sem lehet megbízni. Erről még anyukád fog hallani pár szót. Hazudozós. Azt a nerc bundát pedig azonnal vedd le! Menjetek, és verjétek ki a fejetekből ezt a legendát! -zavart ki minket, és az ajtó felé mutatott.
Nem gondoltam, hogy ennyire kiakad. De semmi baj, pár hét múlva minden a régi lesz. Éreztem, hogy Fruzsi haragszik rám és az ötletemre.
-Ne aggódj, hamarosan megbocsát.-próbáltam oldani a hangulatot
-Hiba volt ezt megtenni, rám kellett volna hallgatnod, mikor először mondtam, hogy hülyeség.-védte magát Fruzsi
-Gondolj bele, ha nem megyünk le a pincébe nem találjuk meg a könyvet, és nincs kiindulási alapunk a nyomozáshoz.
-Micsoda? Nem fogjuk folytatni. Nem hallottad? Azt mondta a mamád, felejtsük el. Ebből csak baj lehet. Már így is eléggé megsértettük szegényt, óriási illetlenség volt bemenni hozzá úgy, hogy nincs otthon.
-Ki nem állhatom a befejezetlen dolgokat. Együtt kezdtük el, együtt is fejezzük be. Amíg nincs teljesen lezárva, addig nem tudom elfelejteni. Innentől már esküszöm sehová nem szökünk be.-győzködtem
-Ha nem tudod elfelejteni, az a te problémád, én kiszállok. Nem kényszeríthetsz semmire.-válaszolta sértődött hangon
-Te csak akkor vágysz valami kalandra, mikor lehetetlennek tűnik, ha jön egy lehetőség, akkor hopp megfutamodsz. Már arra is úgy kellett rábeszélni, hogy legyere ebbe a nyomorult pincébe. Jó, tudod mit? Nem kérlek többet, ha neked csak ennyit ért ez az egész.
-Na, végre. Ez egy teljesen alap dolog lenne, hogy nem kényszerítesz. Te is jobban járnál, ha gondolkodnál kicsit és feladnád az egészet.-fordított hátat Fruzsi, és dühösen elviharzott.
Gondolataimba merülve, fájó szívvel, azon tűnődtem, melyikünk reagálta leginkább túl a helyzetet. Elszomorodva szembesültem a ténnyel, hogy ezentúl egyedül kell folytatnom.
Mikor hazaértem, nagy kutatómunkába kezdtem. Meg kellett szereznem “A kilencedik élet” című könyvet, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Megdöbbentő, hogy az ország egyetlen könyvesboltjában sem volt készleten, és egyetlen könyvtárában sem volt kölcsönözhető. Több órányi keresés után egyetlenegy cikkre sikerült bukkannom, ami a keresett könyvről szólt. Méghozzá egy Erika nevű könyvesbolt-tulajdonos kritikájára. Jobb kedvem lett attól, hogy már egy apró jelet is sikerült végre találnom a könyv létezéséről. Erika kritikája főleg a könyv eredetét, régies írásmódját boncolgatta. A tartalmáról nem találtam részletesebb információt, amit meg is tudok érteni, ha tényleg a múmia Mya lelkének kiirtásáról szól. Úgy gondoltam, muszáj megszereznem ezt a könyvet. Körülnéztem Erika honlapján, nem telt sok időbe telefonszámának megtalálása.
-Jó napot kívánok, elnézést a zavarásért! Olvastam A kilencedik élet című könyvről szóló kritikáját, és felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos egy példányt sem találtam eladót, kölcsönözhetőt, esetleg lenne lehetőségem megtekinteni az Önét?
-Jó napot! Köszönöm érdeklődését, szívesen megmutatom, de ebből az írásból csak korlátozott példányszám létezik, nem hivatalosan lett kiadva, nincs ismert szerzője, ezért nagyon óvom. Természetesen nem szeretném elvenni a lehetőséget senkitől, a boltomban van mód a megtekintésére.-felelte barátságos hangon.
-Nagyon szépen köszönöm, milyen időpontban mehetnék megnézni?-kérdeztem
-A weboldalon megtalálod a nyitva tartást és a címet is.
-Rendben, köszönöm, viszonthallásra!
Másnap, szeptember 9-én iskola után felszálltam egy buszra, és egyből a könyvesbolt felé vettem az irányt. Betoppantam a kis, hangulatos helységbe, és egyből meg is pillantottam Erikát.
-Jó napot kívánok! Bella vagyok, én lennék az, aki A kilencedik élet című könyv felől érdeklődött tegnap telefonon.
-Szia! Emlékszem rád. Örülök, hogy eljöttél.-pillantott rám mosolygó szemmel -tegnap nagyon lelkesnek tűntél, ezért arra gondoltam, lemásolom neked a könyvet, úgyis elég rövid, így otthon is tanulmányozhatod.-nyújtotta át nekem az összefűzött lapokat
-Oh, ez igazán kedves, nagyon köszönöm.-feleltem boldogsággal teli hangon.
Mikor hazaértem, lázasan vettem elő a könyvet. Az első oldalon egy tartalomjegyzéket találtam, amelyben különböző macskák fantázianevei szerepeltek: Álmot szövő átok macska, Maláj vihar macska, Fáraó kedvence, Múmia Mya. Meg is találtam a keresett nevet. A 22. oldalra kellett lapoznom, ahol elém tárult a szöveg, amit egy valóságos álmom volt felfedezni. Alig akartam elhinni, hogy tényleg megtörténik. A könyvet fogva ismerős érzésem támadt, mintha már tartottam volna a kezemben. Olyan hihetetlen, mintha egy mesébe csöppentem volna. Remegő gyomorral a szöveg olvasásába kezdtem.
Papírra vetém e pokoli bűnös tetteket,
nehogy az emberek elfeledkezzenek.
Homályba tűnésüket már most is érzem,
holott az utókor számára jelentősnek vélem.
Múmia Mya, Lucifer küldötte,
sok átok, pusztítás megtestesítője.
Ő hozott árvizet, s tűzvészt e világra,
végtelen szörnyűséget, háborút e tájra.
Az árvíz pusztít, a hurrikán söpör,
miatta léteznek a gonosz erők,
mik már nem megszüntethetők.
Azonban további születésüket megakadályozhatod,
ezért irtsd ki e legendás gonosz állatot!
Ő is halandó, de kilenc élete, kilenc esély jellegű,
bár elpusztítása teljességgel egyszerű,
de gyáva az emberiség, csak menekül,
mint hold a világos elől.
Teste már a földben nyugszik, halott,
mert az ételébe egy kis mérget kapott.
E test néki csak álca volt,
egy szelíd, fehér macska képébe bújt,
Lelkének otthont volt szükség találni,
mert a régiből, már ki kellett szállni.
Egy csodatarisznyába repült,
ez volt a tárgy mi közelbe került.
Messze elrejtettem, nem lehet, hogy kiutat talál.
Azóta is örökkön-örökké a csodatarisznyában vár.
Ha a fenevad számából csak egy számjegyet veszel,
s ebben az időben a nagy hegy felé közeledel,
hol a két hegycsúcs egymást elfedi,
a templom árnyéka az utat eléd veti.
Abba az irányba indulj hűségesen,
ne feledd a célod, tarts egyenesen.
Mikor a patakhoz érsz,
eléd tárul három földhasadék,
a középsőbe a csodatarisznyát dicsően helyeztem,
ne habozz, nyúlj érte sebesen.
A fenevad számából, ha egyet veszel, az 6. Tehát 6 órakor kell ott lennem, ahol a két hegycsúcs egymást fedi. Nincs sok lehetőség, mivel egyetlen templom van, ahonnan látni mindkét hegyet. A templomtorony árnyéka valószínű egy útra fog mutatni, amit hűen követnem kell. Ami egy patakhoz fog vezetni, hol három barlang lesz, és a középsőben fogom megtalálni. Rengeteg idő volt, mire ezt így megfejtettem. Kapkodva elkészültem, és indultam is a hegyek közötti templomhoz, ugyanis már 5 óra volt. Útközben tovább olvastam a könyvet.
Múmia Mya lelkének kiirtása:
Mikor az óra mutatója kilencre emelkedett,
már temetőben kell csendben helyezkedned,
Ne feledkezz meg a csodatarisznyáról,
Abban van a lélek, ezen a világon.
Amint hold szemei csillogni kezdenek,
az átkozott lelket, a sír felé kell helyezned.
A lélek irtásásoz, kilenc barát elengedhetetlen,
enélkül a siker elképzelhetetlen.
Kilenc gyertyát tartva,
együtt egy csapatba.
A napnak, hónapnak kilencnek kell lenni,
Különben nem fogtok semmire se menni.
S kilencszer elmondá kilencen, a kilences kiirtási igét,
A múmia lelke meghal, de nem látni miképp.
Az ige így szól: kilenc esély, kilenc élet,
most én megszüntetni véllek, semmisülj meg kérlek!
A templom felé tartva próbáltam értelmezni a versbe szedett sorok jelentését. Arra jutottam, hogy kilenc órakor, kilencen, kilenc gyertyával kezünkben egy temetőben kell lennünk a csodatarisznyával, ahol kilencszer elmondjuk a varázsigét. Volt még egy információ, ami egészen elképzelhetetlennek tűnt, “A napnak, hónapnak kilencnek kell lenni” ma van szeptember 9, egyszer van egy évben és pont a mai nap. Alig tudtam felfogni. A tájra sápadt köd szállt. Éppen 6-ra a templomhoz értem, a torony halvány árnyéka egyértelműen egy fekete, macskaköves útra vetült. Szélsebesen rohanni kezdtem az úton. Szívem heves dobogásba kezdett. Tartottam attól, hogy az idő gyorsabban fut nálam, és nem érek 9-re a temetőbe. A göröngyös úton haladva vészjóslóan susogtak a fák mellettem, mintha ma lenne a nagy nap, amire mindenki várt. Megpillantottam a kísérteties patakot, melyben a ragyogó víz is úgy szaladt, mintha ő is igyekezett volna valahová. Az árnyak közül három barlang sejtelmes bejárata rajzolódott ki. A középső felé vettem az irányt, de amint beléptem, még nem láttam semmi különöset. Elkezdtem fölkapkodni a köveket, és néhány perc múlva az egyik alatt észrevettem egy lapuló szalagot. Megpróbáltam kihúzni, de elszakadt, így puszta körmeimmel elkezdtem ásni a kövek alatti homokot.
Egy perc múlva már a saját kezemben tartottam, amiért jöttem. Minden erőmmel próbáltam hinni a legendában, de egész idáig volt bennem némi kétség, ami ekkor azonban már szertefoszlott. Ekkor már hét óra felé járt az idő. A leggyorsabb futásommal hazarohantam. A konyhafiókból előkotortam kilenc gyertyát, és beledobtam egy régi hátizsákba, ahol már a csodatarisznya is ott várta sorsát. Ekkor jött a legrosszabb: bármi áron, akár a föld alól is kerítenem kellett rajtam kívül nyolc embert, mert csak kilencen sikerülhet.
Fel voltam rá készülve, hogy bolondnak fognak nézni, és sok értetlenkedéssel fognak feltartani, miközben az idő egyre fogy. Körbetelefonáltam az ismerőseim között, és egy kérdésre sem válaszoltam, mindenkinek csak annyit mondtam, hogy legyenek ott, nagyon fontos, életek múlnak rajta, és utólag mindent megmagyarázok. Hamarosan összegyűlt a csapat, szereztem nyolc embert, akik megesküdtek nekem, hogy fél kilencre ott lesznek a sötét erdő melletti kietlen temetőben. Nemsokára elérkezett az indulás pillanata, a szívem tele volt reménnyel, félelemmel és izgalommal. A város kihalt volt, az utcák üresek. Egyszerre gondoltam hősiesnek és szégyellnivalónak viselkedésemet. Mire a temetőbe értem, az éjszaka leszállt. Már páran megérkeztek, és megvető pillantással néztek rám. Nem tartottak normálisnak, és nem örültek annak, hogy váratlan hívással kirángattam őket otthonukból. Magyarázatot vártak, én pedig csak össze-vissza mentegettem magam.
Egyszer csak a telefonom csörögni kezdett. Linda hívott, felvettem:
-Bocsánat Bella, az a helyzet, hogy nekem még tanulnom kell, meg hirtelen a fejem is megfájdult, és már köhögök is. Egyébként sem engednek el este egyedül a városba. Jaj, de most hív is anya, úgyhogy leteszem, sajnálom, szia. -ezzel kinyomta a telefont.
A torkom elszorult, a szám kiszáradt, a tenyerem izzadni kezdett. Egy emberen múlt. Minden tettem fölöslegesnek bizonyult. A szemembe könnycseppek szöktek. Elgyengültek végtagjaim, szédülni kezdtem, azt hittem, összeesek. A barátaim körém gyűltek, és nem értették, miért jelent ekkora problémát, ha egyel kevesebben vagyunk. Ha akartam sem lettem volna képes mindent az elejéről elmagyarázni. Teljes ürességet éreztem. Némán sikítottam, de alig tudtam kipréselni a hangokat a torkomon. Csak annyit mondtam nekik, hogy kell még egy ember. Anna így felelt: -A legjobb barátnőd, Fruzsi miért nincs itt? Amúgy is ő lakik a legközelebb ide.
-Összevesztünk. -zokogtam
A többiek segíteni akartak, mert megijedtek sírásomtól. Arra bíztattak, hogy hívjam fel Fruzsit. Nem tudtam mást tenni, úgyhogy megfogadtam tanácsukat:
-Fruzsi, tudom, hogy össze vagyunk veszve, és nagyon haragszol rám, de szeretnék bocsánatot kérni mindenért. Úgy sajnálom, tényleg nagyon bánom, hogy ez történt. -szipogtam a telefonba
-Bella, hidd el nem haragszom, alig bírtam ki, hogy ne hívjalak fel. -érzékenyült el
-Nagyon szégyellem magam, amiért most a segítségedet fogom kérni, rendkívül pofátlan vagyok, de már csak te lehetsz az egyetlen megoldás.
-Bella, mondd nyugodtan mi történt, szívesen segítek. -bíztatott
-Kérlek, gyere az erdei temetőbe kilencre.
-Valahogy sejtettem, hogy annak a legendának még nincs vége. De rohanok, öt perc és ott vagyok.
Mikor Fruzsi megérkezett, úgy éreztem, minden rendbe jön. Visszakaptam egy elveszítettnek vélt barátságot. Letöröltem könnyeim. Négy perc múlva kilencet üt az óra. Körbeálltunk a mécseseinket fogva, és középre helyeztem a csodatarisznyát.
Most itt állok gyertyával reszkető kezemben és emlékképekkel szívemben, végiggondolva mindazt, ami történt. Nyolc ember vesz körül, akiket talán a barátaimnak mondhatnék, de lélegzetvételükből érzem, hogy jelenleg mit gondolnak rólam.
Meg fogjuk tenni, vége lesz.
“Kilenc esély, kilenc élet, most én megszüntetni véllek, semmisülj meg kérlek!” – Mindannyiunk szava eggyé olvadt. Éreztem a csodát a levegőben. Mikor kilencedjére ismételtük az elmondottakat egyszer csak füstfelhő borította el a temetőt, a csodatarisznya izzani kezdett, elhamvadt, és semmivé lett.
Ettől a naptól kezdve tudom, hogy léteznek csodák…
Iskola: Piarista Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda
Osztály: 12.
Felkészítő tanár: Pozsgai Eszter
Olvasd el a többi beküldött alkotást is!
