Ady Endre születésnapjára
Ady Endre 1877. november 22-én született Érmindszenten. A modern magyar líra egyik legnagyobb alakjaként számon tartott költőre általában legismertebb verseivel emlékezünk: A föl-földobott kő, Párizsban járt az Ősz, Elbocsátó, szép üzenet vagy A magyar Ugaron ezek a versek évtizedek óta részei az iskolai tananyagnak.
Most azonban egy kevésbé ismert versét, a Kétkedő, magyar lelkem (1915. szeptember) című költeményét vesszük elő – olyat, amely ritkán szerepel irodalomkönyvekben, de annál többet árul el a költő háború idején megfáradt, mégis szenvedélyesen hazaszerető arcáról.
„Kétkedő, magyar lelkem” – Ady rezignációja a háború korában
A vers 1915 szeptemberében íródott Csucsán, ahol Ady látszólag nyugalmat talált felesége, Boncza Berta oldalán. A valóság azonban más: a háború fenyegetése, a sorkatonaság árnya, a cenzúra és az irodalmi közeg ellene fordulása lassan megfojtja alkotókedvét.
„Fáj, hogy az én éles torkom
Ma hurokkal, bénán hordom.”
A versben megszólaló költő nem tud kiáltani. Az a hang, amely korábban népe érdekében szólt, most „hurokkal” van megkötve. Ez nemcsak személyes fájdalom, hanem az alkotó szerep válsága: hogyan szólalhat meg egy költő háborúban, amikor a szavakat is cenzúra szorítja? Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy háborúellenessége miatt szorul ki az irodalmi életből.
Történelmi és életrajzi háttér – a csend és a muszáj
A korszak Adyja már kétszeres sorköteles volt: első alkalommal alkalmatlannak nyilvánították, 1916 elején azonban bevonultatták Kolozsvárra. Ugyan felmentésére várva hotelben lakhatott, de ihletétől megfosztva, kötet nélkül, egzisztenciálisan is nehéz helyzetben találta magát.
„Nekem nincs más szenvedésem, mint a háború, s nem lehet írnom csak akadozott lélekzet-vételeket” – írja öccsének. A vers pedig így vall:
„S ordító és intő vágyam
Belepusztul a muszájban.”
A költészet inteni akar, de nem talál közönséget. A háború „muszája” legyűri az egyéni szabadságot, a nyelvet, a szándékot. Ez nem forradalmi Ady, hanem rezignált, kiábrándult, akit még mindig éltet a közösséghez való viszonya – csak már nem hisz benne.
A nép, a sereg és a hazaszeretet paradoxona
Ady nem fordul el végleg: nem utálattal, hanem fájó szeretettel tekint a magyar népre:
„Én seregem és én népem,
Szeretlek én mindenképpen.”
Ez a paradox szeretet kétkedő, keserű, mégis hűséges. A vers végén megjelenő remény – „bár csalódna holtát-lelten” – nem a feladás, hanem egyfajta utolsó hit abban, hogy a magyar lélek képes újra felismerni saját értékeit.
Miért fontos ma ez a vers?
Mert a nagy versek árnyékában hajlamosak vagyunk megfeledkezni az olyan darabokról, amelyek nem közvetlenül a közösséghez, hanem önmagukhoz beszélnek. Ez a vers Ady vallomása egy olyan korszakról, amikor már nem kiabálni akart, hanem csendben figyelni: él-e még a szó, a költészet, a nemzet. És talán ez az egyik legnagyobb tanítás, amit egy költőtől kaphatunk: a szeretet akkor igazi, ha nem feltételekhez kötött.
Ajánlott források és olvasnivalók:
