Szövegértés Sz0183. feladatsor 5-8. osztályosoknak
Net-Ne-Felejts Korrepetáló tesztek
Dolgozatra készülsz? Gyakorolnál? Hiányoztál és pótolni kellene?
Gyakorolj online! Készülj gyorsan és alaposan!
Szövegértés témakör
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (részlet)
A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja a Pál utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolja, s hátul… igen, hátul volt az, ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket egy gőzfűrészelő cég bérelte, s a telek telis-tele volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa, s a hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt, s nem volt könnyű dolog ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis nagy nehezen keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott, amelyen kis házikó állt. Ez a házikó volt a gőzfűrész. Furcsa, titokzatos, félelmes kis ház volt. Nyáron a vadszőlő véges-végig befutotta, s a zöld lomb közül pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény, amely az óramű pontosságával, szabályos időközökben köpködte a tiszta fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte volna az ember, ha messziről hallotta, hogy a farakások közt valahol egy gőzmozdony kínlódik, amely nem tud elindulni. ….
Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudtunk képzelni. A Pál utcai telek gyönyörű sík föld volt, s ez volt az, ami az amerikai prériket helyettesítette. A hátulsó rész, a fatelep, ez volt minden egyéb: ez volt a város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne higgyétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások tetejébe várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd, és minden erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt egzecíroztattak, egyetlen közlegényt ítéltek holmi kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz, és azt mondták egymásnak:
– Szervusz!
Csak a szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan haptákba vágnia, és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:
– Hogy állasz?
– Össze a sarkot!
– Ki a mellet, be a hasat!
– Hapták!
És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a közlegény.
Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kaliba előtt lópokróc volt a földön, és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült az egyik erődben, és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, és az aprófa potyogott a nagy kocsiba.
Fél három után néhány perccel megcsikordult a Pál utcai kisajtó, és bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből, körülnézett, s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen majszolni kezdte a kenyér héját. De előbb gondosan bereteszelte az ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem.
Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjat, és várta a többit. Ma nagyon érdekesnek ígérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy dolgok fognak történni, s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál utcai fiúk híres társaságának. Majszolta egy ideig a kenyeret, s aztán unalmában sétálni indult a farakások felé. A kis utcákban mászkált, s egyszer találkozott a tót nagy fekete kutyájával.
– Hektor! – kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem mutatott arra, hogy a köszönést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal továbbvágtatott, és dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utánaszaladt. A Hektor egy farakás alatt állott meg, s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején védőfal volt hasábfákból, és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló lengett. A kutya körülugrálta az erődöt, és szünet nélkül ugatott.
– Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben.
Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki motoszkál az ölfák közt. Hát nekiindult, és fölkapaszkodott a kiálló végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve, s most kedve lett volna visszafordulni. De mikor lenézett, és lenn meglátta Hektort, megint nekibátorodott.
– „Ne félj, Nemecsek” – mondta magának, és óvatosan kapaszkodott tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta: – „Ne félj, Nemecsek.” „Ne félj, Nemecsek.”
És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó „ne félj, Nemecsek”-et mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a levegőben maradt a lába, amelyikkel lépni akart.
– Jesszus! – kiáltotta.
És hanyatt-homlok kapaszkodott visszafelé a fokokon. Mikor a földre ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett, jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő, vörös ingét lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott.
Csöndesen szólt le a kisfiúnak:
– Ne félj, Nemecsek!
De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utánarohant, s együtt kanyarogtak a farakások közt, vissza a grund felé. A szél szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:
– Ne félj, Nemecsek!
De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn Áts Feri vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltűnt a farakások közt. Talán kiment a Mária utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor fiúkkal.
Szöveg elektronikusan ide kattintva elérhető. Forrása: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk. Móra Kiadó, 1952.
