Friss hírek

Megosztás

NET-PENNA online vers- és meseíró verseny

Ajánló a beérkezett alkotások közül:

Almási-Wagner Kinga: A képzelet bolygója

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Egy kis faluban élt a szüleivel. Három szempontból volt különleges. Egyrészt zseniális fantáziája volt. Ha valaki egy óriási kutyáról mesélt, az ő képzelete egy kígyófarkú, vicsorgó fenevadat vetített egy kisfiú szeme elé. Másrészt nagyon jól tudott mesélni. Bizonyos napokon összegyűlt a falu a fonóban és ilyenkor ő szórakoztatta az embereket a meséivel. Harmadrészt pedig nagyon szeretett álmodni. Azokon a napokon, amikor nem volt mesélőest, korán ágyba bújt, hogy minél hamarabb elaludjon. Mire az esthajnal csillaga felkúszott az égre, már az álmok birodalmában járt.

Az egyik téli éjszakán különlegeset álmodott: Építeni kezdte a saját bolygóját. Ott lebegett egyedül az űrben és nem volt szüksége sem űrruhára, sem légzőkészülékre. Előtte egy gömb volt. A kisfiú érezte, hogy valamit csinálnia kéne vele. Koncentrálni kezdett rá. Igyekezett semmi másra nem figyelni, csak a gömbre és minél jobban megfigyelni minden kis részletét. Ahogy nézte, feltűnt neki, hogy egy repedés van rajta. De milyen repedés! Egy vicsorgó, kígyófarkú kutyát ábrázolt. A kisfiú úgy érezte, hogy rájött, mit kell csinálnia. Építenie kell a gömböt. Fel kell idéznie azokat a tárgyakat és élőlényeket, amik valaha is megjelentek a képzeletében.

Először a kutyát képzelte el. És láss csodát! A kutya megelevenedett és keringeni kezdett a gömb körül. A kisfiú folytatta a felidézést. Furcsábbnál furcsább sárkányok, lovak, élő könyvek, amik vadul lapozgattak önmagukban, sokfejű halak, sípoló játékvonatok keringtek egyre sűrűbben. A fiú abbahagyta a felélesztést. Megigézve, tátott szájjal bámulta a bolygóját. A körül pedig, miután nem kaptak utánpótlást, egyre szellősebben helyezkedtek el a tárgyak és élőlények, majd egy idő után eltűntek. A bolygó nagyot nőtt. Beleépültek a kisfiú képzeletének szüleményei! A fiú pedig csak lebegett az űrben és gyönyörködve legeltette tekintetét a bolygóján. Sok ideig állt így. Vagyis… Lehet, hogy csak pár percig… Ki mondhatná meg, hogy az álmokban való történések mennyi ideig tartanak igazából?

Aztán megszólalt egy hang:

-Kisfiam! Ébredj! Iskolába kell menned.

A fiú távolodni kezdett a bolygótól. Kézzel-lábbal hadonászva próbálta visszatartani magát, de nem sikerült neki. Egyre távolodott, aztán hirtelen eltűnt az űr és az anyukája arcát látta.

-Ébredj már! -mondta ismét, és ezzel a kisfiú tényleg elszakadt az álomvilágtól.

Nemsokára beért az iskolába. Szeretett suliba járni. Izgalmasnak talált minden órát, és aktív volt mindig. De most csak az álmára tudott gondolni. Miután vége lett az egyik órának, osztálytársai megkérdezték tőle, hogy miért nem figyelt:

-Te mindig aktív szoktál lenni, most meg némán ültél, és látszott, hogy egyáltalán nem az órán járnak a gondolataid! – Erre a kisfiú elmesélte az álmát. Hangjából kihallatszott a büszkeség, és mindent úgy mesélt el, mintha valóban megtörtént volna. Kíváncsi volt, mit szólnak hozzá az osztálytársai. De a gyerekek reakciója minden képzeletet (még a kisfiúét is) felülmúlt:

-Kisbaba!

-Hát te még hiszel az álmaidban?!

-Ostoba kótyonfitty! -ilyeneket kiabáltak nagy összevisszaságban. A kisfiú megszégyenülten ült le a székére. Alig várta, hogy vége legyen az oktatásnak. Minél hamarabb hazament és ágyba bújt. Aznap este is a bolygóját építette, és másnap ismét osztálytársai gúnyolódásával kellett szembesülnie. Hazaérve megkérdezte az anyukáját:

-Anya! Az álmok valóban léteznek?

-Amíg hiszel bennük, – felelte az anyukája -igen.

Erre a kisfiú megnyugodott, s miután az iskolában nem hozta fel a témát, lassan elfelejtették az osztálytársai.

Telt, múlt az idő, évek szaladtak el. A kisfiúból nagyfiú lett. Minden éjjel a bolygóján dolgozott, növelte, a felszínét formázta, vagy éppen mesés kalandokat élt át rajta, egyszóval ő uralta. Úgy is viselkedett. Gőgös lett, büszke.

Idővel aztán bolygója túlnőtte a Jupitert, nagyobb lett a világegyetem összes bolygójánál. És ez volt mindközül a leggyönyörűbb. Hatalmas, égbe nyúló hegységek húzódtak rajta, végtelen óceánok, kietlen rónaságok, kristálytiszta vizű folyók tarkították, és persze varázslények lakták.

Ám ahogy mindennek, ennek is vége szakadt egy nap. Azzal kezdődött, hogy az anyja rászólt a nagyfiúra:

-Nem élhetsz örökké az álmaidban! Nappal sápadt vagy, boldogtalan. Nem élvezed ki a valódi életet!

Az ifjú mérgesen válaszolt: -De hát magad mondtad: amíg hiszek benne, a bolygóm is valódi!

-Felejtsd el az álomvilágot! -mondta az anyja- Amióta megálmodtad a bolygót, rosszak lettek a jegyeid, nem figyelsz az órákon, csupa panasz van rád! -A fiú nem válaszolt. Eldübörgött a szobájába és levetette magát az ágyra. Nemsokára elszenderült.

Ismét a bolygóját látta, hatalmasabbnak, ragyogóbbnak, mint valaha. Koncentrálni kezdett rá, hogy növelje. De nem történt semmi. Ekkor egy zengő hang szólalt meg:

-Én a bolygód vagyok. Most már ne próbálj tovább növelni. Képzeleted szüleményei elfogytak, elértem legnagyobb kiterjedésem.

A fiú remegve szólalt meg: -Te… te beszélsz?

-Igen. -felelte a bolygó- Azért van, mert lelked egy részét belém építetted.

-Tovább akarlak növelni. Hatalmasra! Mindent felülmúlóra! – kiabálta a fiú.

-Nem hiszel bennem igazán. -mondta csöndesen a bolygó- Csak hatalmat akarsz, dicsekvésre vágysz. És ha nem hiszel bennem, megszűnök létezni.

De a fiú mintha meg sem hallotta volna. Tovább kiabált, amíg csak bírta szusszal. Elcsendesedett. Felnézett. Távolodott a bolygótól.

-Ne! – kiáltotta – Nem akarlak elveszíteni!

-Késő. Már nem hozzám ragaszkodsz, hanem a hatalomhoz, amit én adtam. Soha többé nem láthatsz viszont.

A fiú kétségbeesve hallgatta bolygója szavait. Egyre gyorsabban távolodott, aztán forogni kezdett vele az űr, mintha egy hatalmas örvény szippantaná be.

-Neeee…! – sikoltotta. A bolygó szomorúan nézett utána, mintha azt mondaná: a szabály az szabály.

A fiú egyre sebesebben pörgött, az örvény vadul üvöltött körülötte. Az ifjú azonban csak a bolygót nézte.

Hirtelen hatalmas dörrenés rázta meg a világűrt. A fiú – ijedelméből felocsúdva – a bolygóra nézett, amely darabokra robbanva vált eggyé a világegyetem űrszemétjével. Aztán a fiút beszippantotta az örvény fekete közepe.

Szédülve ébredt fel az ágyán, és zokogva a párnájába fúrta fejét.

De a bolygót soha többé nem látta viszont.

 

Iskola: Békásmegyeri Veres Péter Gimnázium
Osztály: 7.
Felkészítő tanár: Opauszki Norbert

 

Olvasd el itt a többi beküldött alkotást is!

Boldog
Boldog
82 %
Szomorú
Szomorú
0 %
Izgatott
Izgatott
12 %
Álmos
Álmos
0 %
Mérges
Mérges
0 %
Meglepett
Meglepett
6 %